Kiöntötte az arcát vörös foltokkal és viszketéssel


Piros foltok az alkaron

A fiúnak elcsuklott a hangja. Egyszerre fölzokogott. A melegforrás fölbuggyant a kiszáradt földből. Hetek óta gőgösen tartott magán egy férfi-álarcot, melyet dacos szeretet és naív hiúság tettek az arcára: ő volt a családfő. Most egyszerre lehullott az álarc: most gyermek lett megint, gyermek, aki fél… fél az egyedülségtől. Naív meghatottság fogta el tanára szavaira, minden férfiassága egyszerre elolvadt. Mert érzett egy erősebb barátot, és jól esett végre gyenge lenni.

Timár tanácstalanul állott előtte. Oly szívesen lett volna meleg és apai, gyengéd, vigasztaló! Mint a vértesvitézt a vaspáncél, ha ölelni akar.

A testen a rózsaszín foltok okai és kezelése. Fényképek és megjegyzések.

Kiöntötte az arcát vörös foltokkal és viszketéssel szeretet szavait kereste, de csak egy száraz, papi kérdés jött ki az ajakán: — Meggyónt? Már mentegetőzni akart, hogy mért nem hítt papot. De ebben a pillanatban egy váratlan hang hallatszott a szobából, hol a beteg feküdt.

Váratlan, vidám hang, fütty, csattogás, trilla, mintha egy pajkos inasgyerek ujjongása volna, mintha a bujkáló nap csattantana visszhangot, hogy újra kisütött.

Alkarfoltok

Timár csak nézett, hogy kerül ez a hang a Stirling-házba? Pista akaratlan elmosolyodott a könnyein keresztül, s kiömlött, mint egy gyerek. Szép dolog, ha beteg anyját kedves emlékeinek feltámasztásával vigasztalja, de ne felejtse el, hogy a betegek igazi vigasza mégis az Úr szentségének vigasza… Senki sem oly erős, hogy pikkelysömör gyógyítja a lelket nélkülözhetné: bűnös emberek vagyunk mindannyian.

Pista egyszerre elborult megint e dorgálásra, oly hirtelen és őszintén mint az április. Hisz épen ez volt az ő legfájóbb problémája! Mert hitt a pokolban, és kiöntötte az arcát vörös foltokkal és viszketéssel Istent odafönn úgy képzelte, mint egy szigorú paptanárt, aki megszabott törvények, fegyelmi szabályok szerint ítélkezik. A megbánás is érvénytelen talán, ha nincs elkönyvelve a gyónócédulán… De hogy hívjon papot? Halál színét-szagát hozza ahhoz, aki úgy fél a haláltól? Sikos olajakat, a latin szavak temetőcsengését?

Pap még nem jött úgy a Stirling-házba, hogy nyomában ne kullogott volna a csontos hóhér. És amit nem mert bevallani Timárnak, nem volt biztos hogy anyja milyen szeszélyben lesz, hogy akarja-e majd látni a papot? Virágokat hozott, kanári madarat, de ezalatt folyton nyomasztá valami furdalás: mert iszonyú kemény az Istennek rendje. Hátha a fiú kímélő gyengeségéért az anya bünhődik, abban a világban, melyből nincsen visszatérés?

A RÖPÜLŐ FALU

Mennyit szenvedett Pista ilyeneken! Egy pillanatig megint lesujtotta mindez a furdalás. De… rögtön újra kimosolygott a könnyei közül. Most úgy tünt föl neki Virgil mint egy Szabadító, egy apai Felnőtt, aki csak jön, szól, és már meg van oldva a gyermek szörnyű dilemmája. Pap, tanár, jóbarát… Egy perc, egy gondolat: Timár észre sem vette, egyszerre benn állott a beteg nő előtt. Félénken és ügyetlenül lépett előre… s váratlan: amint belépett a kis szobába, mintha kilépett volna a Stirling-házból.

Egy más miliő volt! Fehér csipkefüggöny kizárta a rettenetes udvart.

  • Calaméo - Stephen King - Az - 2. kötet
  • A testen a rózsaszín foltok okai és kezelése. Fényképek és megjegyzések. - Chicken pox November
  • Pikkelysömör gyógyszerek kenőcsök
  • Vörösség az arcon viszketés nélkül vörös foltok formájában egy felnőttnél
  • KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI KORNÉL
  • Az egyik füles karosszékben ül, közvetlenül az olvasóterem ajtaja mellett, és figyeli, ahogy Mike végez a néhány utolsó esti olvasóval — egy idős hölggyel, aki papírfedelű rémregényeket szorongat, egy férfival, akinél egy hatalmas kötet van a polgárháborúról, meg egy vézna sráccal, aki arra vár, hogy kivehessen egy regényt, melynek a fölső sarkába, a fóliára hétnapos kölcsönzési címke volt ragasztva.

Barátságos fehérség köszönt a falakról. Tisztaság: a meszelt falak tisztasága, az ágyneműek tiszta fehérsége, egy székre dobott dunna fehérsége. Fényképek és egyszerű virágok. A fiú tankönyvei egy kis asztalkán, kézimunkakosár. És a kanárihang. És az udvarból csak a napfény és verkliszó. Két keskeny váll emelkedett ki az ágyból, egyszerű hálórékliben. Pista, ültesd le a tanár urat! Ah, ah! Timár tán valami haldokló Magdolnát várt, tépett selymek és beteg illatok közt tájékozatlanul nézett hol a nőre, hol a szobára.

Lina felfogta ezt a tekintetet. Az ablakot muszáj állandóan csukva tartani, mert mindenféle parfümök jönnek ebből az utálatos házból. Ugy-e, egész kínszenvedés keresztüljönni az udvaron? Látta volna csak régen, avval az undok festéssel!

Tudja, én szeretem ezt a meszelt szobát, a falusi hangulatot… Igazán, nem olyan volt, mint egy haldokló. Csak sápadt, áttetsző arcán, lázas szemein látszott a betegség. Timárnak feltünt a nyugodt fölény, amivel mindjárt társalgásba kezdett, s kiöntötte az arcát vörös foltokkal és viszketéssel a falusi hangulatot említette, egyszerre megérezte rajta, maga se tudta, mért, a nagyvárosi nőt.

Azt is észrevette, hogy a fadeszkás éjjeli szekrényen egy francia regény hever. Pista ezalatt egyre a beteg mellett settenkedett, vánkosát igazgatta, a kezét ajkához emelte, megsimította a homlokát, ügyetlen, fiús gyengédséggel, miközben folyton az óráját nézte.

Végre megszólalt: — Tanár úr kérem, nekem most muszáj elmenni tanítani. Mama, majd beküldöm a Wittmannét.

Mama kérlek, igérd meg, hogy nem fogsz cigarettázni! Tudod, mit mondott az orvos. A beteg mosolygott: — Nem sokat kiöntötte az arcát vörös foltokkal és viszketéssel én a doktorokra, fiam! Jobban érzed magad?

De Linán egyszerre megint heves köhögési roham vett erőt, mire a fiú kifakadt idegesen, hogy ő nem megy el addig, míg meg nem ígéri, hogy nem cigarettázik. Pista, egyszerre elszégyelve magát, dédelgető mozdulattal kezet csókolt és némán somfordált az ajtó felé. De onnan mégegyszer visszafordult: — Elfelejtettem a selyembogarakat! Az ablakhoz ment, ahol a selyembogarai voltak egy régi szivarskatulyában, és megcserélte az eperleveleket… — Jó kis falusi fiú — mondta Lina, elnézve a fiát.

éhséggel kezeljük a pikkelysömöröt

Amint azonban Pista kitette a lábát az ajtón, egyszerre mintha kicserélték volna. Megrántotta a vállát, idegesen fölült az ágyában.

kénes kenőcs vélemények pikkelysömörböl

Timár ijedten nézett rá. A nő szemei lázasan ragyogtak. Maga végre is pap… S már megint mosolygott. A doktor olyan szigorú, s mindig szalad… Ah, ah! A köhögés most sokáig tartott. Timár avval a gondolattal ült ott, hogy megbánásról, gyónásról beszél majd… kereste a szókat.

De a nő sovány ujja egyszerre tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen. A fiától rejtegetett cigaretta és gyufa került ki belőle. A beteg rágyujtott.

Ő az utóbbi mellett döntött. De nem kis habozás és lelkitusa után.

Majd látva a pap hökkent ábrázatát, elkacagta magát: — Azért ne gondolja, hogy rossz vagyok! Hát nem elég jóság és önuralom, hogy nem beszélek a fiamnak arról… Nem ríkatom szegényt, ha kedvem volna is… Látja, jó színésznő vagyok, mindig adom előtte a jó mamát, pedig… Élesen nézett a pap szeme közé.

Jó kis bigottot neveltek maguk ebből a gyerekből… No, nem azért mondom… Tudja mit, mondjuk, hogy meggyónok magának! Mondja majd neki, hogy meggyóntam!

NAGY SÁNDOR ÖREGKORA

Hadd örüljön a szegény kis fiú! Egy öreg asszony jött be a szobába, és nyomában bekullogott a macska. Majd megveri az Isten! Timár is összeszedte magát kissé és protestált a különös gyónás ellen. Lina iszonyúan fölkacagott erre, amiből hosszú köhögés lett.

Végre szóhoz jutott: — Hát azt hiszi, hogy komolyan… hogy komolyan meg akarok gyónni?

tartós vörös folt a bőrön

Elmondjam magának, milyen rossz nő voltam? Nem titok az! Mindenki beszéli. Maga talán még nem is ismert olyan rossz nőt, mint én voltam… Tisztelendő úr… Vagy főtisztelendő… No ne haragudjon!

vörös foltok az arcon vízzel történő mosás után

Csak azt akartam mondani, hogy azért nem gyónhatok igazán mert semmiféle megbánást nem érzek. Tudja én már ilyennek születtem… Ha megint újrakezdeném, kiöntötte az arcát vörös foltokkal és viszketéssel megint csak így élnék. Bevallom, nekem ez egészen megfelelt, többnyire nagyon jól mulattam.

Ah, ah, ah! Hosszú köhögés. Timár feszengve ült székén, egyre érezte térdében a mozdulat csiráit, hogy fölkeljen és otthagyja a csúfolódó nőt, de valami gyengeség visszatartotta: hiszen könyörületesnek kell lenni hozzá, mert nem soká él már; azután nem is tudta, milyen formával távozzék?

A nő újrakezdte: — Azért ne gondolja, hogy nem javultam meg! Ha nem akartam volna tisztességes lenni, nem jöttem volna ide a fiammal. Tudja, már a fiam miatt sem élhettem volna úgy, mint azelőtt. Igaz, hogy megválhattam volna a fiamtól.

De mondja, anyák azok, akik így tesznek? Inkább éltem így szegényen, falun, mert Sót az egy falu… mióta ő van, gyűjtöttem rá, hogy itt megélhessek. Tudja, ha az embernek gyereke van, egész megváltozik.

A bőr mechanikai sérülése. Lehetséges betegségek Miután megtudta, milyen okai vannak a pigmentációnak az arcra, a szemekre és az orrra, a kezelést előírják.

Én mondhatom, mióta Sótra visszajöttem, úgy élek, mint egy szent, minden elég nekem. Persze, az emberek szemében most is csak a régi vagyok… Ah, ah, ah, ah! Azért mégis csak itten maradtam.

Tudja, itt nőttem fel, és a régi utcák, a házak, a hegyek… azok jók… azok azok hozzám most is, mint kislánykoromban… Timár megint mondani akart valamit.

A foltok fajtái a bőrön

Lina észrevette zavarát, s újra kigyúlt arcán az irónikus mosoly. Úgy-e mégse vagyok olyan rossz, mint amilyennek látszom? Tudja, ki a legjobb térítő? A legjobb térítő a gyerek. Szegény kis fiacskám!

Addig játszottam előtte a szentet, míg szinte az lettem. Amint a köhögés kissé alábbhagyott, Timár szinte megdöbbenéssel vette észre, hogy az arcát megint mintha kicserélték volna. Az a fölényes mosoly, mely imént egy pillanatra még megvillant rajta, most egészen eltünt, egy síró arc maradt, egy síró és valóban öreg arc.

a lábán vörös durva folt, mint kezelni

Olyan megható, ha maga tudná, hogy milyen megható, úgy ápol, éjjel a hideg konyhában dolgozik a leckén és beszalad, ha moccanok… Tudja, hogy most is azért ment el, instruktoroskodik, mióta beteg vagyok, hogy orvosságra legyen… Ugy-e, tanár úr, lesz rá gondja, fogja őt gyámolítani egy kicsit?

Nem voltak valami gazdag emberek, de legalább kedves fiúk… és nem smucigok. Az utolsó változás! Lina arcára egyszerre kiült a gondolat, mint egy rettenetes írás, a vonásokról letörölt minden derültséget, mintha a stílus fordított felével írnak a táblára.

Fölzokogott, teljesen enerváltan esett vánkosára. Timár attól félt, hogy eszméletét veszti s már-már az öregasszonyt akarta behívni. De ebben a pillanatban Lina egyszerre kiemelte fejét a vánkosok közül, és csodálatos módon most megint mosolygott, megint avval a szelíden ingerkedő mosolyával. És mondjuk majd neki, hogy meggyóntam: jó? A vénasszony a konyhában sunyi, gyanakvó tekintettel nézte a távozó papot s csak úgy fogai közt mormolta a »dícsértessék«-et.

Timár szórakozott léptekkel ment le a nyomorúság házának udvarán, s szinte megrezzent, mikor a kapunál egy fiatal hang diákul csengett a fülébe: — Laudetur!